„A Strauss Symphony of America, a zseniális és fantasztikus Vajda Gergely karmester által vezényelve, a Music Center at Strathmore-ban, december 30-án prezentálta a „Salute to Vienna New Year’s Concert” programot. /…/  Az előadásra a játékos humor is jellemző volt, különösen a ceremóniamester szerepét is magára vállaló, karizmatikus maestro tréfáiban.”

„A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Vajda Gergely vezényelte február 11-én a Zeneakadémia nagytermében, s meg kellett állapítanom, hogy nemcsak igen bátor műsort játszottak, de azt jól is. /…/

A koncert második részében Stravinsky Petruskáját John Adams önállósodott zenekari darabja, a Nixon Kínában című operából származó The Chairman Dances követte (a cím helyes fordítása: Az elnök táncol). Ügyes párosítás, amely megmutatja, hogy Stravinsky zenei világában – amelyben mindvégig érződött a Rimszkij-Korszakov-féle romantikus nyelv hatása – milyen határozottan megvolt a repetitív zenei textúrákban való gondolkodás. (Érdemes csak a nyitótételre gondolni, a vivace F-dúr szakaszra.) A zenekar kimunkáltan játszotta a Petruskát, Vajda impulzív, inspiratív karmester, de a zenekari szólók – a fuvola, a trombita – jelentették a lényeget, azok fűszerezték ízesre ezt a kaleidoszkópszerű, mesés gazdagságú Stravinsky-opuszt.

 Egyelőre úgy tűnik, hogy a repetitív minimalizmus Amerikában született, és ott is marad. Hiába van 180-as csoportunk, a kortárs zene magyar fősodra inkább gyökerezik Schönberg, Stockhausen életművében. A napokban 72. születésnapját ünneplő John Adams „szimfonikus foxtrottja”, Az elnök táncol mégis osztatlan sikert aratott a Zeneakadémia nagytermében, s ez nem utolsósorban az est karmesterének érdeme.”

„A magyar zene közelmúltjának klasszikusával, Szőllősy András Trasfigurazioni című darabjával kezdődött a műsor. Fürkészve a nézőtéri atmoszférát, úgy tűnt, hogy a négy évtizede, 1973-ban bemutatott kompozíciót még ma is idegenkedve fogadja a közönség, s talán többen gondolták úgy, hogy „most megint le akarnak valamit nyomni a torkunkon”. Pedig a darab – Vajda értelmezésében – világos felépítésű, dramaturgiai vonalvezetése egyszerű mű benyomását keltette: jól elkülönülő szakaszok variációszerűen követték egymást. A mű új arca tárult így fel. Nem a konstrukció lenyűgöző építményére, nem a forma szigorú logikájára, s nem az izgalmas zenetörténeti intertextusokra kellett rácsodálkoznunk (miként tette azt a kortársi reflexió két meghatározó zenetudós-zenekritikus személyisége, Kárpáti János és Kroó György az 1970-es években), hanem a hangképek izgalmas váltakozására.”

„Nem szokásom kritikákat a végkövetkeztetéssel kezdeni, most mégis ezt teszem, így nyomatékosítván a summázat örömteli tartalmát: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Beethoven Plusz bérletének második estje után a közönség azzal az érzéssel lépdelhetett a ruhatár felé, hogy az együttes nagyon jó kezekben van. Keresve a választ arra a kérdésre, mi az, ami miatt Vajda Gergely „a mi emberünk”, sokan bizonyára a 39 éves muzsikus sokoldalúságát említenék először. A zenekari zenészek szemében nyilván számít, ha valaki nemcsak taktírozni tud, márpedig Vajda korábban kitűnő klarinétosként koncertezett, emellett eredeti gondolkodású, termékeny zeneszerző (épp a legutóbbi Korunk Zenéjén ismerhettük meg Orlando ébredése című, vonzó kompozícióját). De említhetnénk az itthoni karmesteri munkával párhuzamosan tovább épülő amerikai karrier fontosságát is. Ez nemcsak azért számít, mert büszkeségre ad okot, hogy a Rádiózenekarnak olyan vezetője van, aki pálcával a kezében a tengeren túl is kelendő, sőt ott fesztivált is vezet, hanem legfőképp azért, mert Vajda az amerikai évek során tökéletesen megtanulta, mit jelent a dirigensi szakmát profiként művelni. Nincsenek félig kész produkciók, mindent csak teljes erőbedobással szabad művelni – ha nem így viszonyulsz a feladathoz, a félmunka visszaüt. Sokoldalúság és tapasztalat fontos erények, ám alighanem sem ez, sem az nem perdöntő válasz a „miért Vajda” kérdésre. A perdöntő válasz az, hogy Vajda Gergely született muzsikus – olyan karmester, akinek a zenekarral való kommunikáció – egyáltalán: a zene – a vérében van. Ez az illetékesség és otthonosság sugárzik róla a koncerteken.”

„Ez egy nagyon  összetett, komplex, de egyáltalán nem eklektikus mű, és van az egésznek egy nagy íve, egy felemelkedése a szónak mindenféle értelmében. /…/ Nekem nagyon tetszett, nagyon szép és nagyon-nagyon érdekes, messzire mutató kompozíció ez.”

„Az elvarázsolt és groteszk pillanatokat egyaránt felidéző, kaleidoszkópszerű színességgel hangszerelt „mese” persze így is élvezetesnek bizonyult, sőt, mozgalmassága és képszerűsége vágyat gerjesztett a hallgatóban egy gyermek-mesebalett iránt, amelynek a Bolondmese a zenéje, és értelmezi a benne foglalt zenei eseményeket, beleértve a művet frappánsan lezáró Nagy Bummot. Talán egy napon ezt a balettet is megírja majd a színpad iránt amúgy is beható érdeklődést mutató Vajda Gergely.”

„Amilyen szép vagy örömteli pillanatokat idézett eddig a muzsika, a darab végére annyira ellentmondásos lesz. Miközben többször halljuk a szerző egyik legtipikusabb stílusjegyének számító tömbszerű fúvóshangzást, az énekhang és a zenekar harmóniája megbomlik. Ezúttal nem igaz, hogy amit nem lehet elmondani, azt eléneklik; miközben Zsófi küzd a kimondhatatlannal, a zenekar mutatja meg a valódi érzelmeit. Az erőszak elmesélése egészen száraz hangon, tárgyilagos eltávolítással történik, majd a nővérek frivol csevegése kerül ellentétbe egy mélyen szomorú zenei anyaggal. Alighanem ezek az opera legtorokszorítóbb pillanatai, miközben a kislány elmondja, mi történik vele, mégsem képes rá, nem tudja, nem lehet, van, amire nem elegendők a szavak.”

„Az előadás avatott és meggyőző zenei megvalósításáért, a kilenctagú hangszeres együttest vezényelve, maga a zeneszerző szavatolt. Akaratlanul is félreérthető lenne azonban, ha befejezésül Vajda Gergely karmesteri tehetségét méltatnánk. Vajdának, az operakomponistának szóljon hát a biztatás, hiszen Az óriáscsecsemő második változatával újra bizonyította a műfaj iránti affinitását, s egyúttal az elkötelezettségét is, amelynek alighanem még operaélmények sorát köszönhetjük majd a jövőben.”

„A zenét pedig minden megkötés nélkül nevezhetjük egyszerűen csak szépnek, miközben érvényesülésében kétségtelenül szerepe van a kiváló előadásnak, elsősorban a címszerepet éneklő Kálnay Zsófiának, aki a nőalak személyiségének sokszínűségét és rejtettebb oldalait is megmutatta. Rezsnyák Róbert tisztes mértéktartással, korrektül szólaltatta meg Bernard szerepét, a Magyar Állami Operaház Zenekara pedig a szerző vezényletével magával ragadóan muzsikált.”

„A zene nagyszerű, ami ritka, nem epigonszerű, nem a kliséken alapszik, a bartóki villanások jó időben, jó helyen vannak bevágva, nem tolakodóan, hivalkodóan. A hangszerelési ötletek is tetszetősek, különösen a letargikus érzéseket jelző, csendesebb részeknél, persze csinnadrattát könnyebb írni. Az ének szólamok nem egyszerűek, a kortárszenei művekben ez természetes, ahogy a Kékszakállúban, itt sem szerepel a hagyományos értelemben vett duett.

Barbie szólamát a nemzetközi versenyeken díjazott Érsek Dóra énekelte, rendkívül szuggesztívan, átéléssel, beleérzéssel, a nőiség minden mozzanatát ábrázolva, a kacérságot, unalmat, ajándékvárást. Divatosan szólva csípőből énekelt. Rezsnyák Róbert Bernardja kissé tartózkodó volt, azt az érzelmi feszültséget, melyet Érsek Dóra képviselt, nem tudta visszaadni. A szólamok nehézségeivel mindketten megbirkóztak, a zenekari folyamatba is jól beilleszkedtek. A zenekar Vajda Gergely kiváló irányítása alatt képes volt megteremteni az atmoszférát, melyet az opera kíván, a vonósok is biztosan, jól intonálva játszottak. Vajda Gergely karmesteri érdemeit nem lehet eléggé dicsérni, pontosan és mindenkinek beint, a dinamikai vonalat is jelzi.”